barbigrl@barbiwrld

a srác úgy nézett ki, mint a Valahol Európában valamelyik árvagyereke, ócska, fehér klottgatyában, beletűrt, kifakult pólóban, nagyoncseszlováknak látszó, szakadt tornacipőben, egy ütött-kopott rózsaszín bicajjal fékezett mellettem, miközben épp a leugrott lámpám szereltem vissza, és megkérdezte, melyik a hatos bicikliút. egy percig se zavarta, hogy nem tudtam, a lényeg az volt, hogy válaszoltam neki, innentől kezdve hozzámcsapódott, mint egy kis kóbor kutya, és folyamatosan beszélt. először magázott, majd abban maradtunk, hogy az a 12 év korkülönbség még megengedi a tegeződést, ettől kezdve folyamatosan körülöttem cikázott és mesélte a barátnőjét, az albérletét, a munkáját, az ajándékait, amit a lánynak vett, és hogy hogy rúgta ki mégis őt a lány, és a magányát, ami miatt azóta csakúgy bicajozgat tétény és szentendre között.
a hatos utat hagyta a fenébe, átkísért a hídon, középtájt bemutatkoztunk, a kétharmadánál már talán sejtette, hogy a keresztnevemnél többet nem fog megtudni rólam, a végén még előreengedett a kanyarban, aztán utánamkiabált, hogy 'szia, örülök, hogy találkoztunk', én pedig menekültem tovább. tétényig még nem merészkedem.

milyen jó lenne például, ha néha átbicajozhatnánk ebédelni a Rómaira - nemsokára állítólag már megint lehet az északi összekötőn -, hekket ehetnénk, vagy lángost, és a hekkünkkel/lángosunkkal kiülnénk valamelyik stégre, hullámoztatna bennünket a Duna - ha meleg van, még lábat is lógathatnánk bele, itt északon még tiszta állítólag -, és a hekkhez csípős kisdinnyét kell enni, ami fröccsen, ha harapod, és elugrik, ha késsel-villával próbálod legyőzni, ezért aztán harapni kell, még ha végigfolyik is a leve az álladon; és végül venni párás üvegű sört, szívni hozzá cigit, hanyattdőlni teli hassal, nézni a felhőket és hullámozni a Dunával.
persze aztán rossz lenne visszaindulni, de pont ettől a kontraszttól lenne ennyire jó, és aztán a hídfőnél mondanánk egymásnak, hogy hátezdejóvoltez, ilyet máskor is, és akkor hetente egyszer, amíg ilyen jó az idő, mindig ezt csinálnánk.

nem tehetek róla, a kernelfordítás hangzása bennem mindig olyan férfias asszociációkat ébreszt; szinte látom, amint izmos, félmeztelen férfitestek vasvillával forgatják a kerneleket hűvös halomba, mellkasukon csillog a verejték, tüzesen süt le rájuk a nyári nap sugára, ilyen lett volna a diet coke-reklám a századfordulón. persze tisztában vagyok azzal, hogy a kernelfordítást a legkevésbé sem vasvillával végzik, a többiről már nem is beszélve, de például mennyivel többet csajozhatnának a szegény kockásing-szemüveg-kólapizza sztereotípiába zárt programozók, ha nekem volna igazam.

ez nagyonaztaaaa

(itt jatszhatsz te is)

(thx 2 eszpee via fb)

Vasárnap ebédidőben a város rendes kisvároshoz méltóan kómában van, csak turisták kolbászolnak az üres utcákon, így nem meglepő, hogy a Képtár, ami egyébként nyitva van, is olyan, mintha zárva lenne. Ezt olyan meggyőzően csinálja, hogy elveszve kóvályoghatsz a folyosókon és lépcsőkön, és nem találod a múzeumban a kiállítást, pedig jó a címe, egy ilyen "Belső tájak" elnevezésű válogatás a kortárs művészeti gyűjteményből érdekesnek tűnik, de az emeleti lépcső csak egy zárt ajtóhoz visz, az egész épületben halotti csend, rajtad kívül senki se mozdul.
Még jó, hogy az ajtó mellett további lépcső kanyarodik még feljebb, reménykedve nekivágsz, és bár egy rendes, szabályos gangra visz, ez nem bizonytalanít el, mert amit ott látsz, abból tudod, hogy igen, megtaláltad, a célegyenesben jársz. Mert veled szemben egy, a harmincas években merészen modernnek számító, de azóta rikító vörösre festett art deco virágállvány fogad, rajta szabályos rendben művirág-tökéletességű muskátlikkal, felette kékre fakult gobelinen stációkal Jézus életéből, legfelül pedig, mint Isten szeme az oltárokon, fröccsöntött szarvasfej-trófea trónol és néz le rád.

Hát igen, értem én, hogyne érteném, lelkesedsz, és érzed, amint máris dalból van a lelked, millió rózsaszálból, már épp keresnéd a kis cetlit a címmel-alkotóval, de lelkesedésed vitorlájából ekkor kifogja a szelet az eddig észre se vett ajtó, pontosabban az özv. H... Rozália névtábla mögül érkező gyanakvó hang:
- A kiállítást keresi?!
- Ööö, igen, akkor jó helyen járok...?
- Az eggyel lejjebb van.

És akkor megszégyenülten visszamászol az elsőre, ahol a zárt ajtóról kiderül, hogy nincs is bezárva, és mögötte valóban ott a kiállítás, ami feleannyira se izgalmas, mint özv. H... Rozália belső tájainak összegzése abban a meghitt installációban ott eggyel feljebb; kifelé jövet még eszedbe jut, hogy visszalopózol lefényképezni, de végül nem mered.

a 8:05 az egy igazság.
egy pontos pillanat a pontatlanságaimban.
és működik.

ha pár napig nem kell órára ébrednem, gondolom, beáll valami normál bioritmus, és ezért lehet, hogy 8:05 perckor mindig magamtól felébredek.
nem negyed kilenckor, nem 8-kor, hanem 8:05-kor.

nahát, azért ez a szokásos, átlagosan húszperces késési tendenciámat ismerve már-már hátborzongató, gondoltam először. aztán eszembe jutott, hogy ja, lehet, hogy ez igazából 7:45 akarna lenni.

a csávók argentinok, amit játszanak, az valami ipari brutáltangó, és az ilyenek miatt szeretem annyira ezt a győri egy hetet minden évben. mondjuk ettől eltekintve az idei zenei program megdöbbentően szar volt

(és tényleg nem értem, miafaszér' kellett dzsimihendrikszfesztivált csinálni belőle az idén; és nem, az az érv, hogy "amellett még volt népzene is", nem ér)

de legalább a filmekben most se csalódtam.

és volt még orgonaillat, meg szél, meg napsütés és folyópart, és közben végig a szavak itt belül, amiket már nem mondhatok, mégis itt vannak velem mindig, és elvesznek belőlem mindent, ami én voltam