barbigrl@barbiwrld

(és csak remélem, nem sajnálatból kapom mindezt, előre, cserébe azért, ami még ezután jön)

jaés már tök rég el akarom mesélni, micsoda ajándékokkal dobál a sors mostanság szériában

- kezdve a zöld csizmával, folytatva azzal, hogy hosszú évek töketlenkedése után a Fotós USA-túrája kapcsán egyszercsak sikerül megszereznem végre az LSD-trippel felérő fétis-filmet, és végül betetőzve az egészet a Gyíknak ezzel a sokadik utolsó utáni újraturnéjával -

, szóvalhogy ennek a szériának a közepén volt az a szombat, amikor dél-budán volt dolgunk, és amihez én igazából nem kellettem, úgyhogy volt szabad pár órám, meg egy szabadon használható autóm.

A Ludwigba átruccanni pont megfelelő időtöltésnek tűnt; közel vagyok, bármikor tíz perc alatt visszaérek, ha kell, de több órát is simán eltöltök vele, bár hogy mivel, azt nem tudtam, a Corbijn óta nem jártam feléjük, fogalmam se volt, mit fogok kapni. De pont ez volt a jó benne, épp ezért volt a várakozásteljes izgalom, mert mindig az ilyen véletlen fejesekből szoktak kisülni a legjobb rátalálások, hát persze, ezt gyerekkorom óta tudom.
De ez nem rátalálás volt.
Ez egy végre megtalálás, a javából.

Mert beléptem a hidegről, és azonnal meleg lett bennem az óriásplakáttól. Hogy életmű-kiállítás. Hogy az elmúlt húsz év, meg minden. Hogy itt vannak az egymásból-egymásba hihetetlen bonyolultan, súlyokkal egyensúlyozott zsinórrendszerekkel át-meg átalakuló, törékenyen lebegő geometriai formák, a meghámozott tárgyak, meg a bödön gépolaj, ami pofonegyszerűen és mégis élménytadóan tud átalakulni műalkotássá. A rendszerezett káoszok, a megzabolázott terek, meg még mennyi minden.

És ott volt.
Egy nappal előtte nyílt, engem várt. Én 15 éve vártam rá, és most hirtelen, a derült égből egyszercsak megkaptam, az enyém volt, ÉNAJÁNDÉKOM.

(A hang elég ócska, bocs, neménvoltam)

Kábé 15 éve láttam először a fickó munkáit, de a rajongás azóta is csak plátói maradt, mert azóta sem volt egy rendes, valódi gyűjteményes kiállítása itthon. Most végre megkaptam mindent, all in one, mint egy csodálatos bőség asztalát, egy egész emeleten csak őt. Nem érdekel, hogy mennyire képzőművészet ez, és mennyire matematika. Nem érdekel, hogy magasművészet-e, vagy csak ügyesség. Kapott már értük egy rakás nemzetközi képzőművészeti díjat, szóval biztos valami tutiság, de teljesen mindegy, egyszerűen csak élvezem, hogy lenyűgöz, megnevettet, elképeszt, elgondolkodtat, és közben még szép is. Vagy inkább jól néz ki, ha érted, hogy.

(Egy órán keresztül mászkáltam ott - valószínűleg idülten hülye vigyorral, de kit izgat, szombat koraeste volt már, szinte üres volt a hely -, aztán felhívtam Zt, akivel később moziba mentünk volna, hogy odarendeljem, mert kellett valaki, akinek meg lehet mutatni, tovább kellett adjam, ki kellett terjesszem azt az izgatottan ficergő boldogságot bennem. Mert ez olyan, mint a szex: ha a másiknak is jó, neked még jobb. Jó volt neki.)

azért mennyire jó ez, van egy blogom, amibe félévente írok valamit, mert nem akarom sorsára hagyni (szeretem, függőségem), és kábé négyen olvassák (a többiek csak a gugliról tévednek ide), és még így is kapok ajándékot tőle, rajta.
köszi, a, már itt is van a gépemen, hallgatom, kurvajó

elszakadt a nyakláncom, évek óta először nincs a nyakamban semmi, meztelen vagyok.

akit a zágrábi isten-élményem után esetleg érdekelni kezdett, az hétfőn tesztelheti, neki is bejön-e a gyíkember

én csak ma tudtam meg a hírt, de azóta odavagyok meg vissza, mert

már

csak

kettőt

kell

aludni

és!!

egyébként meg EUshorts is van, meg végre zöld csizmám, meg Visegrád és pisztrángevés, szeret engem ez az ősz,
meg én is őt, nagyon.

nem tudom eldonteni, melyik csodalatosabb, illetve de, a beka, aki szabadon engedi a benne rejtezo szupermant

(apropo, sprmn: kedden hettoltizig ujra musort csinal majd a tilosban, most a simoval, viszont figyelted, micsoda atkotes volt ez?!)